http://tudastar.googlepages.com/versek222 

Szívpalota titka

Minden szívnek van egy csodakertje,
a kert közepében van egy palota,
s minden palotában egy fekete szoba.

A fekete szobában Csontvázember ül.
Sötéten. Egyedül.
Néha a palota zsivajába,
s a tavaszodba belehegedül.

Olyankor ősz lesz: vágyak, álmok ősze.
Halkan peregnek, mint a levelek.
(Szívedbe mintha ezer kés hasítana:
zokog, zokog a csontvázembered.)

Idegen szemektől kacagással véded,
jaj csak meg ne lássák: drágább mint a kincs!
Mások palotáit irigykedve nézed:
neki nincs! neki nincs!

Pedig:
minden szívnek van egy csodakertje,
s minden csodakertben van egy palota.
S bent, elrejtve mélyen, valahol, valahol:
minden palotában egy fekete szoba. 

(Wass Albert)

Wass Albert:

                          Karácsonyi versek II.


  II.


  Elindul újra a mese!
  Fényt porzik gyémánt szekere!
  Minden csillag egy kereke!
  Ezeregy angyal száll vele!
  Jön, emberek, jön, jön az égből
  Isten szekerén a mese!


  Karácsony készűl, emberek!
  Szépek és tiszták legyetek!
  Súroljátok föl lelketek,
  csillogtassátok kedvetek,
  legyetek ujra gyermekek
  hogy emberek lehessetek!

  Vigyázzatok! Ez a mese
  már nem is egészen mese.
  Belőle az Isten szeme
  tekint a földre lefele.
  Vigyázzatok hát emberek,
  Titeket keres a szeme!


  Olyan jó néha angyalt lesni
  s angyalt lesve a csillagok közt
  Isten szekerét megkeresni.
  Ünneplőben elébe menni,
  mesék tavában megferedni
  s mesék tavában mélyen, mélyen
  ezt a világot elfeledni.


  Mert rút a világ, fekete.
  Vak gyűlölettől fekete.
  Vak, mint az emberek szeme:
  az égig sem látnak vele.
  Pedig az égből lefele
  porzik már Isten szekere!


  Minden csillag egy kereke,
  ezeregy angyal száll vele,
  az Isten maga száll vele
  és csillagtükröt nyujt felénk,
  mesetükröt, a keze.


  Szent tükrébe végre egyszer
  Pillantsatok tiszta szemmel,
  tiszta szemmel, Istenszemmel
  milyen szép is minden ember!
  Minden ember szépségtenger
  s mint a tenger csillagszemmel
  telve vagytok szeretettel...!

  Tagadjátok...? Restellitek...?
  Elfordulnak fejeitek...?
  Megvakultak szemeitek...?
  Szépségteket, jóságtokat
  nem érzitek, nem hiszitek...?
  Csillaggyertyák fénye mellett
  Isten elé nem viszitek...?


  Akkor bizony rútak vagytok,
  szégenyek és vakok vagytok,
  ha szépek lenni nem akartok.
  De még így is, szegényen is,
  rútan, vakon, mégis, mégis
  Isten gyermekei vagytok!


  Rátok süti fényes szemét,
  elindítja fényszekerét,
  jó emberek játékszerét.
  Milyen kár, hogy áldó kezét
  nem érzitek, nem nézitek
  s nem hiszitek már a mesét.


  A rút világnak gondja van,
  minden embernek gondja van,
  a sok angyalnak mind gondja van
  s az Istennek is gondja van,
  mert mindenekre gondja van.
  S így múlik el a szép s a jó
  az ember mellől, nyomtalan.

LÁTHATÓ AZ ISTEN

Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben Ő benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.

De jaj annak, ki meglátásra vak,
s szeme elé a fény korlátja nőtt.
Az csak olyankor látja őt,
mikor leszállni fél az álom:

Ítéletes, Zivataros,
villám-világos éjszakákon.

Wass Albertet a kolozsvári népbíróság ítélte halálra 1946-ban,

háborús bűnök elkövetésének vádjával.

Wass Albert az ítélet végrehajtása elől Amerikába emigrált.

Rehabilitációs perének intézését az örökösök

Frunda György RMDSZ-szenátorra bízták.

Romániában törvény tiltja a háborús bűnösök nyilvános tiszteletét.

Erdélyben három településen állt Wass Albert-szobor,

a Maros megyei Szászrégenben és Holtmaroson,

valamint a Beszterce-Naszód megyei Vicében.

Wass Albert:

Nagypénteki sirató

Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk,
messzi út porából köpönyeget veszünk...
Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta.
Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta.
Véreim! Véreim! Országútak népe!
Sokszázéves Nagypénteknek
soha sem lesz vége?
Egyik napon Tamás vagyunk,
másik napon Júdás vagyunk,
kakasszónál Péter vagyunk.
Átokverte, szerencsétlen
nagypéntekes nemzet vagyunk.
Golgotáról Golgotára
hurcoljuk a keresztfákat.
mindég kettőt, soh'se hármat.
Egyet felállítunk jobbról,
egyet felállítunk balról,
s amiként a világ halad:
egyszer jobbról, egyszer balról
fölhúzzuk rá a latrokat.
Kurucokat, labancokat,
közülünk a legjobbakat,
mindég csak a legjobbakat.
Majd, ahogy az idő telik,
mint ki dolgát jól végezte:
Nagypéntektől Nagypéntekig
térdelünk a kereszt alatt
húsvéti csodára lesve.
Egyszer a jobbszélső alatt,
másszor a balszélső alatt,
éppen csak hogy a középső,
az igazi, üres marad.
Nincsen is keresztfánk közbül,
nem térdel ott senki, senki.
A mi magyar Nagypéntekünk
évszázadok sora óta
évszázadok sora óta
ezért nem tud Húsvét lenni.
Így lettünk országút népe,
idegen föld csavargója,
pásztortalan jószág-féle.
Tamással hitetlenkedő,
kakasszóra péterkedő,
júdáscsókkal kereskedő.
Soha-soha békességgel
Krisztus-Úrban szövetkező.
Te kerülsz föl? Bujdosom én.
Én vagyok fönt? Bujdosol Te.
Egynek közülünk az útja
mindég kivisz idegenbe.
Bizony, jól mondja a nóta,
hogy elmegyünk, el-elmegyünk,
messzi nagy útakra megyünk.
Messzi nagy útak porából
bizony, köpönyeget veszünk.
S ebben a nagy köpönyegben,
sok-sok súlyos köpönyegben
bizony pajtás, mondom Néked:
rendre, rendre mind elveszünk.

 

Bajorerdő, 1947